Hungarian Echelon

Nehéz elkezdeni a következő „pár” sort. Nem is tudom, mivel kezdjem… Talán először is szeretnék köszönetet mondani a 30 Seconds To Mars tagjainak és stábtagjainak az elmúlt két (sőt inkább három) év munkáját, amivel méltán érdemelték ki a nemrég megkapott Guinness-rekord elismerést. És talán úgy illene, hogy nem csak ezért a két évért mondok hálát, hanem az elmúlt 13 évért…

Közületek nagyon kevesen tudják, hogy én személy szerint miért és hogyan keveredtem jópár éve a Mars „vonzásába”. 2006-ban egy együttest láttam az MTV-n, egy jó kis dallal (The Kill)… első körben még a nevüket sem tudtam megjegyezni. Később egyre gyakrabban kezdtem el látni, hallani őket, míg úgy nem döntöttem, hogy megszerzem ezt a dalt. El is éldegéltem vele, míg nem láttam a From Yesterday klipjét. Valami elkapott belőlük, és úgy döntöttem kicsit utánuk járok… Rátaláltam számtalan oldalra, köztük két magyar website-ra, az egyik Jared magyar rajongói oldala volt, a másik pedig az akkori Echelon oldal. Olvastam a történetüket, hogy ki-kicsoda, honnan jöttek és hogy mit gondolnak a világról. Érdekesnek tartottam, ezért időnként felnéztem ezekre az oldalakra, hogy lépést tudjak tartani velük.
Aztán valahol az érettségim tájékán a magánéletem kezdett összeomlani. Az Anyukám kezdte elveszteni a valósággal a kapcsolatot, és úgy érzem én is vele tartottam. Az ő állapota romlott, az Apukám inkább a munkába menekült, én pedig csak egy helyre… a zene birodalmába. És azon belül is a Marshoz. És azt hiszem akkor értettem csak meg, hogy miről is szólnak a dalaik… emberi küzdelmekről, hogy van kiút, hogy ha küzdesz eléred a céljaid. Egyedül voltam, de mégsem voltam magányos… Ekkor esett meg az, amire nem vagyok büszke, hogy a barátaimat löktem el magamtól. Aki ismer az tudja, hogy nem könnyen nyílok meg embereknek, a saját barátaimat pedig – akik a világon mindennél jobban szeretnek – nem akartam a saját kis problémáimmal zaklatni, főleg nem akkor, amikor azért jövünk össze, hogy jól érezzük magunkat. És igen, ekkortájt akkora feszültség volt bennem, amit néha hihetetlen bunkósággal tudtam levezetni – ezt azóta is sajnálok.
Ebben az állapotban találtam rá egyetlen emberre, Nyssára, akivel úgy éreztem egy hullámhosszon vagyunk. Ő volt az egyetlen akkor, akivel őszinte tudtam lenni. Milyen ironikus, hogy pont a Sziget fórumán találkoztam vele… úgy tűnik ez valami végzet dolog volt… Elkezdtünk beszélgetni – sokáig csak online -, először csak a bandáról, aztán később már a saját magánéletünkről is… barátok lettünk. A sors végül úgy hozta, hogy ő lett az egyetlen támaszom, akire támaszkodhattam – és csak remélni tudom, hogy néha ő is így érzett irántam.
Egy novemberi estén nem bírtuk tovább itthon Apukámmal… mentőt hívtunk Anyukámhoz… egyetlen tiszta tekintet és egyetlen mondat maradt meg abból az estéből, amit életem végéig nem feledek el: a tekintet az Anyukámé, amiben hihetetlen zavarodottság ült, a mondat pedig az Apukámé, ami abban a pillanatban szakadt ki belőle: „Azt hiszem Ő már soha többé nem jön haza.” Ha most őszinte akarok lenni… nem hittem neki.
2009 januárjában egyszercsak azt olvasom az Echelon oldalán, hogy a szerkesztők elpártoltak a banda mellől… azt írták, hogy megváltoztak, és nem képviselik azt, amit korábban. Csalódtak bennük, ezért nem kívánják a továbbiakban támogatni őket. Hogy őszinte legyek… sosem voltam oda értük. Igazából csak egy oldal volt, illetve egy e-mail-cím amiről olyan felsőbbrendű választ kaptál a kérdésedre, hogy inkább azt mondtad: „Nem akarok Echelon lenni, ha ilyenek a tagok.”… Az igazat megvallva nem is nagyon tudtam (a leíráson kívül), hogy mit is takar. Minek csináljam azokat a dolgokat, ha nem akarok Echelon lenni? Nem is tudtam kik álltak a weboldal mögött, kik voltak a tagjai, hogy egyáltalán voltak-e találkozók? Két hétig csak tátottam a számat a (naiv) kérdésemmel: „és most mi lesz velünk?”. Egyetlen válaszra jutottam: CSINÁLJUK MEG A SAJÁT OLDALUNKAT ÉS LEGYÜNK IGAZI ECHELONOK! Ekkor dobtam fel Nyssának az ötletet, hogy mire is gondoltam, hogy hogy gondoltam az elosztást, kinek mi az erőssége. Belement. A következő 8 hónapom azzal telt, hogy közösen infókat gyűjtöttünk, én pedig dolgoztam az oldal első változatán. És ahogy az egy igazi „művésznél” szokott lenni… soha sincs kész, mindig van rajta mit pepecselni. Legnagyobb megdöbbenésemre sokan hallották, hogy mire készülünk, voltak akik várták az oldal elindítását. És egyszercsak úgy döntöttem, hogy ma lesz a napja… most már vagy jó lesz, vagy nem, NEM ÉRDEKEL! Először nagyon kevesen látogatták, de ahogy telt az idő, ahogy közeledett az új album indulása, egyre többen gyűltek az oldalra… első sorban az akkor nagyon népszerű fórumunkon. Nagyon jó hangulat alakult ki, jó kis csapat gyűlt össze. Néha csak azért vártam, hogy hazaérjek a suliból, hogy beüljek a gép elé, és az ország minden pontjáról érkező emberekkel dumáljak. Hihetetlen jó volt. Annyira büszke voltam magunkra, annyira jól éreztem magam. És akkoriban az egyetlen bók, amit kaptunk és amit sosem feled el, az volt: „Jé, még sosem voltam olyan helyen, ahol ennyire szívesen fogadtak volna”
Az Anyukám egy augusztusi reggelen hagyott minket… egy kínszenvedésekkel teli nyolc hónap után, ami alatt ő elvesztette a járóképességét, beszédkészségét… az egész személyiségét. Csak egy nő volt számomra, akit hetente látogattunk, ápoltunk, akit még az Anyukám árnyékának sem lehetett nevezni. Akkor nem rázott meg, mint ahogy az (el)várható lett volta. Sajnos már egy jó ideje fel voltam rá készülve. Szerettem őt (és nem azt akivé vált), de nem volt az élet sem számára sem senki számára… számára ez megváltás volt. Nagyon szerettem őt… de mostanában jöttem rá, hogy mennyire nem tudtam őt értékelni, amíg még élt…
Eljött a november, és kijött a Kings & Queens… Az egész bagázs az online rádiót hallgatta, ahol lejátszották először a This Is War első kislemezét… zokogtam az örömtől… Hihetetlen élmény volt. Talán az első pillanat volt hosszú ideje, amikor felhőtlenül boldognak éreztem magam. Hihetetlen lendülettel és erővel csináltam/csináltuk az oldalt, minden hihetetlen jól ment. Bejelentették az album megjelenését, az új koncerteket…. Akkor szabadult el a pokol, amikor bejelentették, hogy jönnek Prágába és Bécsbe. Nem volt kérdés, mindkét helyszínen ott a helyünk!
Eközben itthon elszabadult a pokol… legalábbis számomra. Három hónappal Anyukám halála után, Apukám bejelentette, hogy van valakije, és hogy szeretné bemutatni nekem… Huhh… nehéz volt erre bármit is mondani. Őszintén… meg voltam zavarodva. Sőt inkább azt mondanám, hogy Mars-Univerzumon kívül egy igen zavarodott ember voltam. Szóval eljött a bemutatás estéje… úgy álltam hozzá, hogy nem fogok előre utálni, mert miért ítélkeznék egy olyan ember felett, akit nem is ismerek? Jött Andrea, kedves volt, meg volt köztünk az a feszültség, ami ilyenkor várható. Ez nem is lett volna gond. Szimpatikus VOLT… egészen addig, amíg a szemem láttára nem ült Apám ölébe és nem kezdett el vele enyelegni… ezt azért még az én mindent bíró gyomrom se vett be… főleg azt nem, hogy nem egy estére, hanem egy komplett hétvégére maradt… Valahol itt volt az a pont, amikor kezdtem… „nem kedvelni”… Az érzéseim irányában egyre inkább, főleg miután Apukám hozzáköltözött… jelzem, egy másik városban lakik.
És valahol itt kezdtem el pszichésen összeomlani. Az elhagyatottság érzése dühöt, türelmetlenséget és a tolerancia teljes hiányát eredményezte nálam. Elkezdtem igen modortalanul beszélni a környezetemmel. Ez érződött az Echelonban betöltött szerepemben is. Persze ezt az újdonsült rajongók nyilván nem tudták és nem tudták hova tenni, csak annyit láttak, hogy itt van egy ember, aki egy paraszt. Hát igen… Azt hiszem azokban az időkben egyedül a koncertek voltak azok a dolgok, amik boldoggá tudtak tenni… semmi más. Egyébként pedig egy elviselhetetlen ember lettem… saját magamat is utáltam.
Ezért is döntöttek úgy a felnőttek körülöttem – milyen furcsa ezt így leírni, hisz papíron már rég az voltam -, hogy ideje lenne pszichológushoz mennem. Na igen…. első körben ágáltam ellene, mondván én is meg tudom oldani, csak hagyjanak időt!!!! Én otthagytam a sulit, mondván minek maradjak egy olyan helyen, ahol nem tanítanak semmit? És ott voltam a lakásban egyedül hónapokig, munka, suli nélkül. Mindenkitől elzárkózva, segítség nélkül. Jöttek a baráti és „családi” – már ha nevezhetjük Apámat meg a nőjét családnak – jótanácsok. Próbáltak rávenni, hogy szerezzek munkát. Sajnos olyan mély depresszióban voltam, hogy egyszerűen képtelen voltam rá. Pedig mindenki mondta, hogy az lenne a megoldás… ez vonhatná el a figyelmem Anyukám haláláról, lenne megint valami ritmusa az életemnek. Én meg csak nevettem, hogy ugyanmár… csak idő kell! Ami azt illeti tényleg kellett volna idő… igazából már nem is Anyukámon voltam kiakadva – vagyis ez így nem igaz – hanem inkább azon, hogy Apukám egyedül hagyott. Igen, akkor már felnőtt voltam, de basszus. Nekem a szüleimen kívül sosem volt SENKIM! Anyukám elvesztése után csak egy valakim maradt, és ő is elhagyott???? Ezt hívják szívásnak. Ezt nem tudtam feldolgozni (sőt azt hiszem soha nem is fogom tudni.)
A családot számomra az Echelon nyújtotta, akikkel elkezdtem tényleg méltatlanul rosszul bánni. Nyssával egyre kevésbé találtuk a közös hangot, elkezdtünk veszekedni, ami addig talán sosem volt köztünk.
És mindezt tetézte a Sziget Fesztivál is. Én hihetetlenül élveztem, egész addig, amíg a fórumra olyan emberek nem kezdtek el írni, akik szidták a Marsot. Higyjétek el, sosem volt bajom a véleménynyilvánítással… addig amíg a kultúrált keretek közt maradnak. Na, ezek nem ott voltak, kicsit kikeltem magamból, és hát… finoman szólva elküldtem őket melegebb éghajlatra. Utólag visszanézve hiba volt… NAGY HIBA! Sajnos ezzel rengeteg embert elijesztettem. Ezzel pedig nem tudtam mit kezdeni. Hát egy picit háttérbe húzódtam, próbáltam nem hozni ezt a stílust, és hangsúlyozni a fent említett problémámat a véleménynyilvánításról… de hát nem sok sikerrel… Valami eltört bennem az Echelon irányába… de tartottam magam…
Végül elkezdtem munkát keresni. Szélmalomharcnak tűnt… Egyik interjúról a másikra jártam, próbáltam Andrea tanácsainak megfelelően viselkedni az interjúkon. Végül találtam egy tanfolyamot, ami után biztos állást ígértek. Hm… belementem… végigcsináltam, átmentem a vizsgán és alkalmaztak. Annyira hihetetlennek tűnt az egész. Mármint… egy fél évvel, évvel korábban nem hittem volna, hogy én egy fix munkában fogok dolgozni. Örültem neki, és elkezdtem kiegyensúlyozottabban élni. Tényleg javult a közérzetem a viselkedésem mások felé. Kezdett helyre állni minden.
A problémám viszont ott kezdődött, hogy nem tudtam megtalálni az egyensúlyt a munka és az Echelon között. Nagyon hiányoztak az ott szerzett barátaim, a társaság, minden amit ők jelentettek nekem.
Aztán megtörtént az, aminek nem kellett volna. Az egyik munkámat nem úgy sikerült megoldanom, ahogy kellett volna…. És már eléggé a munkaidő vége felé jártunk, ezért az aki segíthetett volna, már nem volt bent. Jézusom, BEPÁNIKOLTAM! Nem vagyok az a görcsös egyén, de akkor valami hihetetlen módon beparáztam. Főleg azért, mert félbe hagytam azt az ügyemet és ezzel a görccsel indultam haza….
Meg is lett az eredménye… konkrétan az összes Echelont elküldtem a fenébe… szinte ok nélkül. Bármit mondtak, csak olaj volt a tűzre. Egyszerűen nem tudtam magam kontrollálni… ilyen se volt még! És nem tudtam azt mondani, hogy oké, akkor nem nézem a fórumot, letojom, nem-nem-nem! Ott ragadtam és osztottam a népet, mint a répát… Akkor döntöttem úgy – valahol a VOLT Fesztivál előtt – hogy akkor én a háttérben maradok, jobb, ha nem kommunikálok a társasággal. Nem éreztem azt, hogy érdemben hozzájuk tudtam volna szólni… És valahol itt értük el a legnagyobb mélypontot… Egyszerűen ezzel a viselkedéssel megöltem a fórumot… senki sem írt bele onnantól… vagy csak nagyon elvétve. Hihetetlenül elszomorított a dolog. Eltaszítottam őket, azokat az embereket, akiket szerettem, akikkel jól éreztem magam… velük együtt pedig a közeli barátaimat is. Nem volt szép tőlem. Nyssa azt mondta, hogy egyszerűen csak bocsánatot kell kérnem. Ha az olyan könnyű lenne… A probléma az, hogy igaza van… a viselkedésemért, a stílusért tényleg bocsánatkéréssel tartoztam számukra, viszont azért nem, amiért írtam. Piciny emlékeim arról az estéről mindössze annyi, hogy leugattam mindenkit, mert végre tisztázni akartam a topicokat, hogy maradjunk témánál, és közvetlenül ez után is még olvastam olyanokat, amik nem helyén valóak voltak. Egyszerűen elszakadt a cérna. A bocsánatkérés pedig nem akaródzott jönni…
Végül eljött a legutóbbi Sziget napja. Furcsa volt megint a többiek közt lenni, hogy most semmilyen „kötelezettségem sincs”. Úgyhogy csak próbáltam jól érezni magam. Aztán jött az a kis incidens Nyssa és egy másik rajongó között – aminek vagy szemtanúi voltatok vagy sem, lényegtelen. Mindenki ellene fordult, én pedig hallgattam. Nem akartam se kiállni mellette, se ellene fordulni. Mivel a barátom volt, és mivel ő is mindig mellettem állt, nem tehettem meg vele, hogy ellene fordulok, de mivel elítéltem a tettét nem állhattam mellette sem. Én ezt később megbeszéltem vele… A következő akadály pedig ez után következett. Ő úgy érezte, hogy a saját barátai árulták el… a saját családja. Érzelmileg nem tudott túljutni rajta. Mondtam neki, hogy ehhez idő kell, és egy új szemléletváltás, ha tovább akarja csinálni az Echelon oldal szerkesztését. Azt láttam, hogy ugyanaz történik meg vele, mint velem pár hónappal utána. És tényleg csak ez a két dolog nyújthat segítséget egy ilyen helyzetben. De valami oknál fogva, a mai napig nem tudom miért, jött egy e-mail, amiben Nyssa bejelentette számomra, hogy kilép… nem szeretné tovább csinálni. Akkora törés volt számára az a pár hét, hogy nem képes tovább csinálni. Az okot megértettem, az indokot viszont nem. Előző nap még vidáman e-mailezgetünk, másnap pedig kilép? Tegyük hozzá, hogy akkor eléggé meglazult köztünk a kapcsolat… kb. nullára. Úgy éreztem, hogy köztünk is kell egy kis szünet, hogy tovább tudjunk lépni… számomra mindenképp…Nem tettem semmit, egyszerűen csak vártam, hátha meggondolja magát. Én is sokszor hátráltam meg, mert úgy éreztem nem bírom tovább csinálni. De nem úgy tűnt, hogy javulna a helyzet… Főleg egy kör-e-mail miatt, amit körbeküldött. A e-mail tárgya nem lényeg, az sem, hogy kinek ment. Aki olvasta tudja, aki nem, az meg örüljön neki. Lényeg a lényeg, ott éreztem egy újabb törést… a baj viszont az, hogy ez a törés közte és köztem volt.
Megint eltelt egy-két hét… két barátnőmmel töltöttem a fárasztó munka után az estémet. Ez az eset is szóba került, habár próbáltuk mind kerülni. És egyikük akkor tette fel azt a kérdést számomra, ami talán motoszkált bennem, de sosem mertem hangosan megkérdezni: Hiányzik-e még? A válasz pedig egészen egyértelmű volt… Pár nappal később próbálkoztam egy puhatóló e-mailt küldeni, hogy mi újság van köztünk. Próbáltuk megbeszélni… gonosz dolog, de provokáltam, hogy mondja ki végre, hogy hogy is állunk. A többtucatos e-mail-váltásunk eredménye egy hihetetlen durva szétválás volt… Úgy döntöttünk, hogy nem érdemes ezt a barátságot folytatnunk. Én már az elején tudtam, hogy ez lesz, de őszintén… Nem hagyhattam, hogy úgy váljunk el, hogy nem tisztázzuk egymás előtt az érzéseinket. Megtettük. Durva volt, szívfájdító, talán itt-ott embertelen… de azt hiszem ez kellett.
Egyedül maradtam. Az időm pedig kevesebb volt, mint eddig bármikor. Nem tudtam az Echelon ügyeit vinni… JÉZUSOM! Próbáltam, de nem ment… Nyssa korábban kérte, hogy a fordításait vegyem le az oldalról. Elkezdtem csinálni, de sajnos pont akkortájt döntött le egy igen kemény megfázás. Utána pedig időhiányában nem tudtam megtenni, egészen múlt hétig, amikor újra kérte ezt tőlem.
Éppen ezért úgy döntöttem, hogy mivel semmi időm és segítségem sincs, illetve az oldal egyik fő alkotórésze is eltűnt, ezért nem szeretném tovább szerkeszteni az oldalt, vinni az Echelont. Igen nehéz döntés ez számomra, hisz az elmúlt több, mint két évem kemény munkájának gyümölcse, a gyermekem ez az oldal. De egyszer meg kellett ezt a döntést hoznom.
Ám még mielőtt végleg elbúcsúznék, úgy érzem felétek is tartozom egy tisztázó beszéddel.

Eme döntésemet igen erősen befolyásolta a múlt hét egyik Facebookon történt kommentelés. Valaki nagyon bátran meg merte (végre?) mondani, hogy a legfőbb széthúzóerő az Echelonon belül én vagyok. Miattam nincsenek találkozók, mission-ök, semmi. (Most azért egy kicsit kiforgattam a szavakat, de erre akart utalni).
Korábban is értek hasonló vádak, illetve, hogy mindenki mást lenézek, nem fogadom el mások véleményét, tanácsát, és hogy elvárom, hogy mindenki úgy ugráljon, ahogy én fütyülök. Lehet… De valljuk be, hogy jelenleg a Facebookon – elnézést, de csak ez a fix számadatom van – 800-an vagyunk. Ha egy valaki nem mondja meg az irányt, az a 800 ember 1000 felé fog menni. És igenis néha elszakadt a cérna, hogy ha kértem valamit nem úgy csináltátok, vagy ami még rosszabb, ügyet se vetettetek rá. És ilyenkor vetődött fel bennem a kérdés, hogy tényleg én vagyok az, aki széthúz titeket?
A másik pedig, hogy két dolgot nagyon durván összekevertetek – amivel a találkozók sikerét bojkottáltátok tulajdonképpen: Az, hogy ÉN szerkesztem az Echelon oldalt, nem összekeverendő, hogy a saját véleményemet mondom el! Sokan szerintem úgy gondoltátok, hogy ha engem utáltok, akkor utálnotok kell az Echelont, vagy azokat az embereket, akik HOZZÁM közelebb állnak. Ezért sokkal kevesebben jöttetek el az ilyen eseményekre. Mindig is szigorúan ügyeltem arra, hogy különválasszam a két dolgot. Nyilván én sem szimpatizálok mindenkivel a társaságból, de nyilván ha van egy találkozó, rajtam kívül pedig ott van másik 15 ember, nem kötelező ám VELEM is szóba állni. Higyjétek el, én is képes vagyok elkerülni titeket. Mert nyilván tudják az illetők, hogy kivel nem szimpatizálok. ÉS? Most komolyan ezért vonjátok ki magatok az alól, hogy új emberekkel ismerkedjetek meg? És ezt még rám fogni! Sosem mondtam, hogy xyz ne jöjjön el, mert nem látom szívesen! Az hogy ÉN személy szerint kit nem preferálok, hol érdekel BÁRKIT is? Könyörgöm! Tanuljuk meg ezt külön kezelni, srácok! Én is egy ember vagyok, az Echelon pedig egy közösség. Az, hogy én a nevében írtam, nem azt jelenti, hogy feltétlenül az Echelont kell utálni. Engem utálni pedig trendy (ipszilonnal!), tegyétek inkább azt. De azt hiszem az egyik legviccesebb megjegyzés az volt, hogy ÉN nem járok találkozókra….. oké… Egyébként pedig hogy nincsenek mission-ök (vagy akár találkozók). Gyerekek! Nem nekem kell mindet szervezni. TI is ott vagytok. Bármikor segítettem volna, ha úgy látom, hogy a megvalósítása reálisan megoldható. Itt jön megint az, hogy nem akarjátok azt csinálni, amit én mondok… oké, de azt sem csináljátok, amit szabad akaratokból lehetne! Most akkor mi van? Akciózni akartok, legyen! Szervezzétek meg! Tényleg azt akarjátok, hogy fogjam a kicsi kezeteket? De nyilván, ha megmondom mit és hogyan, akkor sír a szátok, hogy nem tetszik… Akkor most melyik igényeteknek feleljek meg?
A fent említett megvalósíthatóságot pedig azért emeltem ki, mert volt néhány ötlet, amit TI adtatok, és nemet mondtuk rá, közösen Nyssával. Ennek az lett a következménye, hogy mi el lettünk küldve… melegebb éghajlatra, hogy mennyire szemetek meg képmutatóak vagyunk. Lehet…. De az ifjúság (a 16 év körüli csillogó szemű lelkes rajongók) nem biztos, hogy reálisan látják a dolgokat. Hogy egyes ötleteik milyen anyagi és egyéb következményekkel járnak. Nyssával együtt mindig próbáltuk ezeket körbejárni, és ez alapján mérlegelni. Nem pofára mentünk, nem úgy gondolkodtunk, hogy csak a mi ötleteink a jók. Egyszerűen a saját ötleteinket is úgy szűrtük mindig, hogy a reálisak kerültek megvalósításra. Az, hogy ti a többi őrült ötletről nem hallottatok, az nyilván azért volt, mert előtte elvetettük őket. De nyilván indok nélkül nem utasítottunk el senkit. Aki felfogta az indoklást, azzal nem is volt probléma, ám akinél nagyobb volt a felháborodás, mint az, hogy értelmezni tudja az indoklást, az szépen meg is mondta rólunk a véleményét… amit ez úton is köszönünk.
Sajnos azt kell mondjam, hogy belefáradtam… Elsősorban a veletek való vitatkozásba. Az, hogy olyan emberek ítélkeznek felettem, akik azt se tudják, hogy ki vagyok. Nem is találkoztunk, két mondatot sem váltottunk soha, de itt és most elkönyvel egy szemétládának. Legyen! Az vagyok, nem titkolom. Hallottam már „szebb” kifejezést is magamra. Viszont csak annyit mondanék még, hogy akinek NETEN ekkora a szája, az legközelebb személyesen mondja meg a SZEMEMBE, ha kérhetném. Mert a nagyon hangosan bírálók közül 1-2 emberrel már találkoztam… és érdekes módon meghúzták magukat, és csöndben kuporogtak a sarokban. Ők sem nagyon hagyták magukat, mégis mit várnak tőlem. Igen, kicsit hangosabb és erélyesebb vagyok (… ezt tudja az, aki volt már olyan találkozón, ahol én is ott voltam). De ha korábban is volt baja velem, miért nem mondta meg? Sose értettem. Írásban én is bátor lennék, de egyszer mondjátok meg a szemembe is! Szerintem még lesz rá alkalom, és nagyon várom azokat az embereket. De vadidegenek is jöhetnek!!! Nem kell félni, nem harapok… nagyot!
Ami pedig mindannyitoknak szól (akkor az eddigi kinek szólt? Nem tudom ). Szeretném még egyszer utoljára tisztázni, hogy az Echelon nem azt jelenti, hogy HALLGATOD a Mars zenéjét két hete, hogy láttad Jared x darab filmjét, hogy mennyit hallgatod naponta, hogy hány koncerten voltál… Echelonnak lenni azt jelenti, hogy TETTÉL azért, hogy a saját környezetedben, hazádban ismerté/ismerttebbé váljanak. Hogy eleget teszek az együttes által közzétett mission-ök teljesítésének. Ameddig a kisujjadat sem mozdítottad meg értük, szégyen gyalázatnak tartom, hogy bárki is MAGÁT ECHELONNAK MERI NEVEZNI! Még én sem merem annak mondani magam, pedig tettem már le pár dolgot az asztalra. És én személy szerint ezt tartom széthúzó erőnek magunk közt. És nem csak itthon, hanem világszerte. Felhígult az Echelon társadalom. Az újonnan jött, Jared-imádó kislányok, akik azt hiszik, hogy Echelon egyet jelent a rajongóval. Akik azt hiszik, hogy mindenféle feltétel nélkül magára aggathatja ezt MEGTISZTELŐ CÍMET. Hát nagyon nem! Ez alapján szeretnék mindenkit megkérni arra, hogy picit nézzen magába, és elgondolkodni azon, hogy KI IS VAGYOK VALÓJÁBAN? MIT IS TETTEM EDDIG? És ha picit is becsületesek vagyunk, akkor nem fogjuk minden ok nélkül akár nicknévbe foglalni ezt a titulust, vagy Facebook-on a nevünk mögé biggyeszteni. Úgy érzem, hogy aki igazán az, nem hivalkodik vele… megtiszteltetésnek kéne érezni, hogy IGEN, EZ VAGYOK ÉN!
És szintúgy Facebook-on volt pár hete egy félreértéses kommentem, ahol ugye azzal lettem megvádolva, hogy mások véleményét nem tudom elfogadni. Itt jön az, hogy a fenti személyek véleménye nem sokat ér a szememben. Nem azért, mintha nem lehetnének Echelonok. Félreértés ne essék. Itt is hangsúlyozom, hogy a srácok az idő folyamán változtak… Emlékeztek a fenti, korábbi Echelon által írt üzenetnek, amiben azt írták, hogy megváltoztak az együttes tagjai? Higyjétek el nem értettem miről beszéltek. Most már megértettem, viszont fogalmam sincs, hogy milyenek voltak régen…. Az emberek változnak. Ti is már egy másik Marsot láttok, mint akiket én x éve megismertem. Én láttam egyfajta személyiségfejlődést, amit az új rajongók nem feltétlenül… éppen ezért nem tudom annyira objektívnek venni az ő véleményüket a bandát érintő bizonyos témákban. Elnézést, ha ez még mindig kiveri a biztosítékot nálatok, de ez van. Nem kell velem egyet érteni, nem kell szeretni ezt az álláspontomat, sőt vitatkozni is lehet, ha szeretnétek, de kiállok e mellett.

Tudom, az utolsó rész nem volt épp a legméltóságteljesebb távozási mód… De szerettem volna ha tudjátok a véleményemet, amíg még volt kedvem és erőm kiírni magamból.
Szerettem ezt csinálni, és hiányozni fog. De segítség nélkül egyszerűen nem tudom folytatni. És még mielőtt bárki is jelentkezne, nem fogadom el! Egyszerűen nincs az a társ, aki a korábbi elődöt utol tudná érni. Plusz próbáltunk korábban is segítséget kérni/elfogadni, és mindig az lett a vége, kivétel nélkül, hogy csak ketten maradtunk a végére. Nagy csalódás volt, szeretném magam megkímélni ettől.
Életem egyik legmeghatározóbb két éve volt ez, és szeretném megköszönni mindenkinek, aki részt vett benne. Hálás vagyok érte nektek és az együttesnek is! Továbbra is igen meghatározó része marad az életemnek a zenéjük, továbbiakban is remélem, hogy átsegítenek a nehézségeken. Talán felnőttem… Legyetek jók, további jó szórakozást…

Provehito In Altum: Bubu_Maci

U.I.: Valószínűleg egyénileg + egy-két barát segítségével folytatni fogom a street team dolgokat, de nagyobb bulikat már nem szerveznék. A Facebook-os oldal a továbbiakban is fennmarad, továbbra is használhatjátok. Az új ismerősöket pedig továbbra is visszaigazolom.
Nyssától pedig ez úton szeretnék elnézést kérni, ha a fenti írásban bármilyen módon is megsértettem, vagy olyan színben tüntettem fel nyilvánosan, olyat hoztam nyilvánosságra, amit nem szeretett volna.

U.I.2: Az irományom nem olvastam vissza. Amennyiben nyelvtani vagy egyéb hiba van benne, az ennek köszönhető. Rakd össze!